Vesztettem.
Ezúttal vesztettem.
Rohadtul elcsesztem.
Belátom, tévedtem.
Gyalázat lelkemben.
Szeszélyes kedvemben,
csalóka ihletben,
rohadtul mit tettem?

Miféle úr vagyok én?
Milyen együgyű lény?
Hogy a sorsom csúcsán érhet zuhanás.
Nagyhatalom, no, de nem tagadom,
hogy a képességem kissé felemás.

Ugye én szerkesztettem goromba tréfát,
de ha tényleg vicceltem, nem értem, miért bánt?
Drágán fizetnem miért kell?
Miért fáj? Miért lett kétely?

Ész, ne bomolj! Száj, te se szólj!
Tűrj Oberon! Rajtad a sor! Tűrj Oberon!
Nagy király, ennyi jár, ez a sors bosszút áll!

Nincs többé ragyogó kincsem,
kettesben csoda volt minden.
Miért kellett velem így bánnod?
Miért kellett ez a rémálom?

Bölcs, aki bölcsen enged,
lám, a szamár nem szenved,
ám, de te annál inkább.
Jobb lett volna, látod,
kényeztetned párod!
Adtál volna könnyű kézzel.

Nyílj dühös ég, gyere, zúgj zivatar!
Vagy az erdő kapjon lángra legalább!
Nincs menedék, nem ad annak az ég,
aki önző gőggel védte igazát.

De ha tudtam volna vad viszályunk végét,
sose dúltam volna szét a házi békét!
Drágám, de szörnyű álom!
Drágám, ne kelljen látnom!
Végem van.
Hatalmam megroppan.
Törés a sorsomban.
Nekem már nincs többé Titániám.